A készüléket HA5BT Stefanik Pál konstruálta, és a Rádiótechnika újság házi múzeumában napjainkban is nagy becsben őrzik.

A Rádiótechnikában 1959. februári számában jelent meg első alkalommal a keveréses elvén működő rókavevő elkészítésének leírása. Készítője Lengyel Gábor (HA5AR).

Kapcsolási rajza (5. ábra) hasonló, mint a „kor" telepes, csöves kialakítású készülékei. Lényeges eltérés az antenna és modulátor kör kialakításában van, illetve az automatikus érzékenység szabályzás körének elhagyása, helyette „kézi" erősítés szabályzás beépítése történt. Beépítettek egy műszert is, mely a vett jel erősségét volt hívatott indikálni. A később kialakított konstrukciók során ezt az áramkört a versenyek gyakorlati tapasztalatai után már nem alkalmazták, illetve elhagyták, mert egy jó vevőkészüléknél elegendőnek bizonyult a vett jel hangerejének változásaiból következtetni a térerőre.

Ebből a korszakból, a tárgyi emlékek sorában, ismereteim szerint még létezik egy másik, szintén „szuper-elven" kialakított készülék, konstruktőre a kecskeméti Ádám Attila (HA8UJ). Ezzel a készülékkel annak idején nemzetközi versenyekre is eljutott.

A viszonylag rövid ideig tartó „teljesen csöves" korszak technikai körülményeit áttekintve feltétlenül meg kell említeni a csöves készülékek táplálásának megoldását, valamint a kisméretű alkatrészek beszerzési lehetőségeit is. Talán szerencsésnek mondható az a helyzet, hogy a hazai rádiógyártás 1956. körüli időszakban már megjelentette a hordozható, kisméretű telepes üzemű táskarádióit. (Sonett, Terta 406, 408, Orion 701). Nyilvánvalóan ezekhez megfelelő méretű anódtelepeket akkor már gyártott az ipar, és a kereskedelemben is kaphatóak voltak. Az alkatrész ellátás és beszerezhetőség is így alakult, noha érthető módon a konstruktőrök szerettek volna minél kisebb alkatrészeket a rókavevők építéséhez kapni. Tehát azokból az alkatrészekből készültek a készülékek, melyek egyáltalán kaphatóak voltak akkor, illetve hozzájutottak a klubokon keresztül az amatőrök. Anódtelepként leggyakrabban az Akkumulátorgyár 30G (45 V-os), vagy 45 H (67,5"V-os) réteges cellás anódtelepeit használták. Ezek az ismert Leclanche-rendszerű elemekből (cellákból) felépített telepek voltak. A jelentős méret változást tulajdonképen a műanyag ipar fejlődése tette lehetővé. Cellákat alakítottak ki, az egyik cella negatív pólusát képező horgany anódlemez közvetlenül érintkezik a soron következő cella pozitív pólusát képző depolarizációs massza­grafit keverékből készült maggal. Igy a legjobb hely- és súly kihasználás adódott. A kor telepes eszközeihez kifejlesztett telepeket a Rádiótechnika 1958. évi 6. számban „Új, kisméretű áramforrások" című cikkben ismertette. Fűtőelemként a jól bevált „Góliát" elemet, esetenként kisméretű akkumulátor cellát használtak. Kezdetekben az anódtelepet, és a csövek fűtését ellátó góliát-elemet külön táskában, hátizsákban vagy oldalzsákban vitték a versenyzők, később már bekerültek a készülék dobozába. Nagy változásokat hozott a készülékek építésében a tranzisztorok megjelenése a készülékek konstruálásában. Először a hangfrekvenciás részekben alkalmazták, így alakultak ki rövid időre használatban volt csöves-tranzisztoros készülékek.

Amikor a rövidhullámú alkalmazásra használható tranzisztorok is elérhetőek lettek, akkor már könnyebb volt készülékeket építeni a klubokban, vagy otthon, leírás, vagy egy jól sikerült mintapéldány után. Az MHS felismerte a lehetőséget, hogy a rádiózással való ismerkedés ezen formájával fiatalok tömegeit lehet bevonni a rádióklubokba, 1966-ban jelentős anyagi támogatással, versenyzésben és készülék építésben tapasztalatokat szerzett rádióamatőrökkel Rókavadász Rádióépítő Kitteket (6. ábra) állított össze, és azokat a rádióklubok rendelkezésére bocsájtotta. A kittekből összeállított készülékekkel a megemelkedett kezdő versenyzői létszámot el lehetett látni. A Rádiótechnika 1967. évi februári számában ismerteti a Junior" rókavevő kittből építhető készülék építési leírását. A készülék kapcsolási rajza a 7. ábrán látható. A kitt az alkatrészeken kívül tartalmazta az akkor újdonságnak ható nyomtatott áramköri lapot is, kimaratva, és a dobozt is.
Sikerült két ilyen készülékre ráakadnom. Az egyik, gyűjtőtársunk tulajdonában volt, a másikat a budapesti MOM Rádióklub szekrényében őrizgették évtizedeken keresztül.

Ezek a készülékek a 8., és 9., valamint egy módosított változat a 10. ábrán láthatóak.

Megjegyzem, hogy a készülék „leggyengébb" pontja a teleptartó kialakítása volt. A készüléket kettő darab 2R10 bottelep sorba kötve, 6V tápfeszültséggel táplálta, és amikor a szorító-érintkező rugók elgyengültek, akkor bizonytalanná vált az érintkezés, olykor a bottelepen belül is. (A telepet alkotó két elemet csak a papírtok szorította össze!) A legtöbb használó ezért „átalakította" a készüléket a stabilabb csatlakozást adó, 9V-os tranzisztortelep (6F22) használatához. Az egykoron rádiós játéknak indult kezdeményezés, a rendszeresen megrendezett versenyek, a fiatalok érdeklődése, és a versenyzői létszám gyors emelkedése következtében időközben sportágazattá fejlődött. Szükségessé vált más megoldások keresése is a készülékek gyors és nagyszámú előállítására, hiszen a bekerült fiatalok többsége a klubok nyújtotta segítség ellenére sem volt képes összeépíteni készülékét. Lengyel Gábor HA5AR, szakmai berkekben a kor közismert rókavadász készülék konstruktőrének elgondolása alapján, kezdték el első feladatok között az újonnan felálló MHSz Kísérleti Intézetében, a kereskedelemben kapható kisméretű, olcsó „Kozmosz" szovjet műsorvevő zsebrádiókat átalakítani a rókavadászat technikai követelményeinek megfelelően. Az átalakítás abból állt, hogy kiépítették a szerelt panelt, majd a bemenő, ferrit antennás körét, és az önrezgő-keverő rezgőkörével együtt áthangolták a 80 m-es amatőr sávra. Megszüntették az automatikus erősítésszabályzást, mert ez versenyzés közben nehezítette volna az irány érzékelését. Megszüntették a hangerő szabályzását, átalakítás után a potméter a készülék érzékenységét szabályozta. Beépítésre került egy egyszerű kialakítású úgynevezett beat-oszcillátor. A óO'-as évek közepétől már a rókaadók modulálatlan távíró jeleket sugároztak, és ezen jelek hallhatóvá tételéhez volt szükséges a beat-oszcillátor. A készüléket egy alumínium lemezből hajlított dobozkába helyezték a teleptartóval együtt. (11. ábra) A MOM Rádióklubban talált készülékről készített kép a 12. ábrán látható.

A készüléknek a javításához információk találhatók a Rádiótechnika 1971. év 12. számában. Elkészült a hasonló kialakításban tervezett URH sávra való készülék kísérleti példánya is, ez valójában egy kétszer transzponált vevő lett. 1972. év elején a Rádiótechnika ennek is leközölte az elkészítéséhez szükséges adatokat, de a stabilitási problémák miatt ezt nem építették sorozatban tovább, nem került a klubokhoz.

Valószínűleg nehezen ment a klubok készülékekkel való ellátottsága, mert 1973. körül, annak idején volt Központi Rádióklub feladatkörét ideiglenesen átvállaló Budapesti Rádióklub jól felszerelt műhelyében, a témához jól értő rádióamatőr kollektíva sorozatban elkezdte gyártani azokat az RH vevőket, melyek a 13. és 14. ábrákon láthatóak.

Ezeknek a készülékeknek a „lelkét" egy kereskedelembe behozott, viszonylag olcsón kapható japán zsebrádió panelje képezte. Az átalakítás lényegében ugyanolyan mozzanatokból állt, mint az előbb említett „Kozmosz" készüléknél, csak a beat-oszcillátort nem a panelre építették, hanem egy külön kis áramkörként, a hangszóró helyére került. A készülékekből több, mint 100 db. került budapesti klubokhoz, és hozzávetőlegesen 50 db. jutott az MHSz Pest megyében működő rádióklubjainak is.

A 70'-es évek közepétől, az alkatrészek fejlődésének köszönhetően, az analóg integrált áramkörök alkalmazásával az MHSz REKI (Magyar Honvédelmi Szövetség Rádióelektronikai Intézet) újabb, rókavevő készülékcsaládokat fejlesztett ki, és kezdte nagy sorozatokban gyártani a klubok részére.
Ez időre kialakult a versenyek egységes technikai követelményrendszere, és a Versenyszabályzat is, elismert rádióamatőr sportként tartották nyilván a rádió iránymérést.

A nemzetközi versenyeken már a 60'-as évek közepétől folyamatosan ragyogó eredmények születtek, melyek köteleztek is. Viszont a REKI által gyártott készülékek elsősorban a sport tömegesítése jegyében születtek, és az olcsóság, egyszerű kivitelezés volt az alapállás a gyártásuknál. Igy állt elő az a helyzet, hogy az igényesebb versenyzők - már akik képesek voltak rá - saját maguk készítették el készülékeiket, vagy megvásárolták nagy tapasztalattal rendelkező külföldi gyártótól.

Talán ez természetes is, hogy a válogatottságra készülő, illetve nemzetközi versenyeken induló versenyzőknek kiváló minőségű, érzékeny és főleg „testre szabott" készülékek kellettek, csak így lehetett jó időeredményt elérni. Ennek a véleménynek nem mond ellent az a tapasztalaton nyugvó megállapítás, hogy a REKI készülékei teljes mértékben megfeleltek annak a célnak, mely szerint a rádióklubok több versenyzőt indíthassanak, továbbá kezdő versenyzőknek ideális készülék volt.

A REKI által gyártott készülékekben a TCA 440 és TAA 611 típusú integrált áramköröket használták fel, később a megszüntetett gyártású TAA ól 1 helyett a könnyebben beszerezhető, hazai gyártású TBA 820-t alkalmazták. Meg kell említeni, hogy a konstrukcióban kerámia szűrők is alkalmazásra kerültek, egy a KF fokozatban, másik a beat­oszcillátor áramkörében. A készülékek többféle változatban épültek, részben a korszerűsítés miatt, részben a beérkezett tapasztalatok, javaslatok miatt, de leginkább a hazai kereskedelemben beszerezhető alkatrészek függvényében. Az első szériák forgókondenzátoros hangolásúak voltak, később áttértek a „strapabíróbb" potméter-varicap diódás hangolásra. A legutolsó konstrukciók újból forgókondenzátoros hangolásúak voltak. Volt egy olcsó, „junior" változat is, amely csak egy TCA 440-es IC-vel, úgynevezett színkrodin elven működött. Kapcsolási rajza a 15. ábrán látható. Nagyon gyenge volt a hangereje, különösen a hozzá kapott „miniatűr" 30 ohmos bedugós hallgatóval. Inkább csak edzésekre, gyakorlásra volt alkalmas, versenyzésre sajnos nem. Sok esetben bővítették egy hangerősítő résszel, vagy beszereztek „nagy ohmos" hallgatókat hozzá. A REKI által gyártott vevő készülékekről részletes leírás található az 1980. évben megjelent Rádiótechnika Évkönyvben. A 16-os ábrán a forgókondis hangolású, alap­készülék kapcsolási rajza látható.

A 17., és 18. ábrán egy REKUunior vevőkészülék látható. A 19. és 20. ábrán pedig a BKV Rádióklub készülékei közül egy, több ferritrúdból kialakított antennával felszerelt kísérleti példányról készített fotó. Valószínűleg ebből csak néhány darab készült, a készülék 05-ös gyártási száma alapján. Ilyen készülékek napjainkban is feltalálhatók a Puskás-börzén, vagy idősebb rádióamatőr gyűjtőtársaknál, a szekrény alján. Tehát, ha valaki be szeretne szerezni gyűjteményébe egyet, ma még talán nem reménytelen a helyzet... Az MHSz REKI készülékeihez teljesen hasonló készülék felépítésű a német, (akkor NDK) RFT gyár által gyártott FPE 80 típusú vevőkészülék. A 80'-as évek első felében néhányszor tíz darab került be valamilyen csereüzlet formában azokhoz a rádióamatőr klubokhoz, melyek ezt a sporttevékenységet eredményesen végezték. Tipikus német gyártmány, időjárás és ütésálló, maximálisan jó elektromos paraméterekkel, precíz kivitelezéssel. Természetesen hozzá tartozott a műszaki leírás, a mérési lap, és garancia jegy. Mégsem kedvelték meg a versenyzők, ma úgy mondanánk, nem volt versenyző-barát a kialakítása. Nagyok voltak a méretei, a súlya, a kezelőszervek nem estek kézre. Az előre-hátra mérésnél meg kellett állni, futás közben nem lehetett a botantennát becsatlakoztatni. Ennek a készüléknek okán is bebizonyosodott, hogy igazán jó készüléket csak az tud konstruálni, aki maga is tapasztalt versenyző.

A 21. ábrán látható a készülékről készített fotó. Kapcsolási rajza hasonló volt, mint a REKI forgókondenzátoros hangolású készüléké, a beépített IC-k viszont RFT gyártmányúak voltak. Nem hagyható ki a sorból, hiszen a 70'-es, 80'-as években budapesti versenyeken sokszor találkoztunk, és azok is, akik eljutottak nemzetközi versenyekre találkoztak a szovjet versenyzők rövidhullámú készülékeivel. (22. kép, Kovács Gábor készüléke) Érdekes, hogy náluk rövidhullámon a keretantennás készülékek voltak a megszokottak abban az időben, pedig a ferritantennás készülékek, kis helyigényük miatt könnyebben szállíthatók. Az okot talán a keretantenna határozottabbnak vélt minimum-érzékelésében kell keresni. Természetesen a keretantenna „fizikájából" eredendően más a mérési eljárás, de az előre-hátra mérés gyakorlata ugyan az, mint ferrit antenna esetén, vagyis eltorzítják a keretantenna szabályos 8-as alakú jelleggörbéjét. Ilyen módon az irány egyik oldaláról erősebben hallhatók a jelek, tehát arra fele kell menni, arra fele van az adó. A kezünkbe került, kölcsön kapott használt készülékeik nagyon stabil, gyári kivitelezésűek voltak, és súlyosak. Néhány darab csere-bere folytán került hazai rádióamatőrök kezébe is. A készülékekhez füzetben foglalt leírás is tartozott.

Ezzel a rövid, ám korántsem teljes összefoglalóval az volt a szándékom, hogy a gyűjtők köreiben található készülékekről, történetükről átadjak információkat, melyeket részben személyesen tapasztaltam, részben rádióamatőr barátaim által pontosítottam. Egyben szeretném a figyelmet ráirányítani azokra az esetlegesen előkerülő készülékekre, melyek nem valamelyik neves hazai cég gyártmányai, és nem is műsorvevők, viszont rádiós történelmünk egy időszakában jelentősen hozzájárultak a rádiózás, a rádiós ismeretanyag népszerűsítéséhez. Helyük van gyűjteményünkben.

Amennyiben valakit a hazai rádió iránymérés helyzete (mai nevén: rádiós tájékozódási futás) érdekel, mindenféle témakörben (műszaki ismeretek, versenyszabályzat, versenyeredmények, stb...) megtalálja a szükséges anyagokat a www.ardf.hu oldalon. Befejezésül köszönetet mondok a pontosító információkért HA5DB Kollár Ernőnek, HA5FM Koroknay Istvánnak, és HA7WM Tarkovács Sándornak, továbbá a BKV Rádióklubnak, a MOM Rádióklubnak, Tungsram Rádióklubnak, és a Rádiótechnika újság szerkesztőségének, hogy féltve őrzött muzeális értékű készülékeikről fotókat készíthettem.

Fűry Nándor HG5VR

RMK Nosztalgia Rádió Egyesület lapja - Megjelenik kéthavonta, ingyenesen az Egyesület tagjai részére Főszerkesztő: Kóger László, Szerkesztés: Biliczky István, Kiadás: Szécsényi Lajos RMK Nosztalgia Rádió Egyesület székhelye: 1800Bp., Bródy S. u. 5-7. Elnök: Kóger László tel.: (06-30) 378-6633 kogerradio@citromail.hu