|
|
Az életmentő DP-105-ös csövek
1944. Háború. Az átélt bombázások borzalmai után végre egy kis szünet jól jött: nyári cserkésztábor. A szép bakonyi erdőben ütöttük fel sátrainkat, egy kis patak mellett. A víz kellett ivásra, főzésre, mosakodásra és mosásra. A négy nagy kék, 8-személyes sátrat félkör-alakban állítottuk fel egy tisztás szélén. A kisebb egyszemélyes parancsnoki sátrak a sorvégén találtak helyet. Az idő telt, és mindenki jól érezte magát. Én 13-éesen őrsvezető voltam, 5 gyerek az őrsben. Engem bíztak meg, hogy figyeljem a légteret, ha ellenséges gépek közelednek, nekem kellett riasztani a tábort, hogy mindenki szaladjon a sűrű erdőbe fedezéket keresni. Én voltam a morze-oktató is, betanítottam a fiúkat, hogy ha hallják a 'ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti-ti' sípjele, mindenki azonnal hagyjon mindent félbe, és rohanjon az erdőbe, a sűrű lombok alá. Megparancsoltam, hogy minden cserkész között legalább 10 méter távolság legyen arra az esetre, ha lőnének, lecsökkentve annak a valószínűségét, hogy egyszerre több áldozat legyen. A riasztási feladat rám esett, mert egy saját-építésű 2-csöves telepes keretantennás hordozható rádiómat is magammal vittem. A két cső DP-105 típusú volt, és a rádió jól működött. Napközben állandó ügyeletet tartottunk, vagy én, vagy az egyik gyerek fejhallgatóval a fülén hallgatta a Budapest-I. műsorát 536 kHz-en. A 120 kilowattos csepeli adót jól lehetett fogni ott messze kinn az erdőben is. A légtér fel volt osztva bizonyos tájakra, amikor ellenséges repülők közeledtek egy bizonyos táj felé, a rádió megszakította adását, de előbb riasztottak Magyarul, és jelszavakat mondtak be németül. A jelszavak ugyan 'titkosak' voltak, de szerencsére én tudtam, mit jelentenek. A műsor megszakítása - és az adó kikapcsolása azt a célt szolgálta (volna), hogy ne adjon az idegen gépeknek iránymérésre alkalmat, vezetve azokat a fővároshoz. Ez egy érdekes jelenség volt, de vajmi kis haszna lehetett: a Balaton északkeleti-délnyugati iránya elég pontosan Budapest felé mutat, így a gépek minden rádió iránymérés nélkül is pontosan célba tudtak érni! Egy szép napos délelőtt, úgy 10-11 óra között hallottam a 'légveszély' bemondást a mi körzetünkkel, és a német jelszóval, ami azt jelentette, hogy néhány felderítő gép van közeledőben. Azonnal kirohantam a sátorból és leadtam a sípomon a riasztási jelet. A fiúk legtöbbje szétszéledt, de néhány fiatal gyerek félelmében együtt szaladt, mire ordítani kezdtem, hogy szaladjanak egymástól távol! Ahogyan az utolsó gyerek is eltűnt az erdőben, zúgást hallottam a hátam mögött, Hirtelen megfordultam, és láttam, hogy három P-38 típusú amerikai 'Lightning'vadász-felderítő gép, a kétfarkúak, éppen akkor fordulnak felénk, hogy célba vegyék, ami mozog. Teljes erőmből befutottam a sátramba, hátul ki az erdőbe - éppen jókor, az utolsó pillanatban! Egy vastag tölgyfa törzse mögé vetetem magam, fejjel a gépek irányában. Ahogy földet értem, a falevelek mellettem vad táncba kezdtek - a gépfegyver golyók felverték azokat nyugodt álmaikból. Hallottam a golyók süvítését és éreztem a golyók által gerjesztett szelet, csak be kellett húznom könyökeimet, nehogy lemaradjanak! A gépek 3 kört írtak le, mindháromszor jól 'megszórták'a tábort. Aztán a gépek, jól végezve dolgaikat, elmentek. Kiabáltam, hogy mindenki maradjon a helyén, míg le nem fújom a riadót - 3 hosszú sípjel. 10 perc múlva visszakúsztam sátramba, felvettem a kagylót, és hallottam, hogy a gépek tényleg eltávoztak a térségből. Ezek a pancserok még a rádiómat se tudták eltalálni! Kimentem, hallgatóztam, aztán lefújtam a riadót. Néma csend, senki se jött ki az erdőből! Szívverésem megállt: te jóságos Mindenható, hát mindenki meghalt?! - túl későn fújtam a sípba?! Aztán kiabálni kezdtem, hogy jöjjenek elő, mire lassan kezdtek visszaszállingózni a gyerekek. Egy-két nagyon fiatal fiú keserves arccal és egy kis mellékszaggal kibújt a lombok közül. Népszámlálás! Minden őrsöt felállíttattam, megállapítottam a létszámot - senki sem hiányzott, senki sem sebesült meg! A kicsiket elküldtem a patakba, hogy szagtalanítsák magukat. Egy kis mosakodás nem árthat légitámadás után. A sátrakat jól megtépázták a gépfegyver golyók! A nap másik felét sátorfoltozással töltöttük- éjjel nagyon hideg van az erdőben! Nem engedhettük meg, hogy a testeink által hőt ingyen engedjük elillanni. Az esti napi csapatszemlén, parancshirdetés után megemlítette a vezetőség, hogy szerencsére, a légitámadásnak nem volt komoly következménye főleg az időben történt riasztás miatt. Megköszönték nekem a pontos felkészültséget. Mire én: „köszönöm a szíves szavakat, de a dicsőség nem az enyém - a dicsőség a két DP-105-ös csőé, én csak tolmácsoltam a csövek üzenetét!" A cserkésztisztek egy szól se értettek ebből, szemöldöküket felvonva összenéztek: ezt a szegény fiút lelkileg nagyon megviselhette ez a légitámadás! Moldován Úr - talán most megérti, hogy miért oly kedvesek nekem a DP-105-ös csövek! Nemcsak az én, de a többi fiú életét sikerült megmenteni! Ha nem lettek volna a csöve, most nem lennék, ki venné most meg azokat? Lukáts Pál Árpád Életörténete a második világháborúból. Lukács Pál Árpád a Magyar Nemzetközi Rádió Klub Elnöke engedélyével közreadja: Moldován József
Dokumentumok :: Nosztalgia Rádió Hírújság, Dokumentumok :: Rádiócsövek
2011.11.10
|